dr Somorácz Áron

Hogyan választotta az orvosi szakmát, azon belül is a sokak számára talán kevésbé kézenfekvő patológusi hivatást?

Orvos azért lettem, mert infektológus édesapámat tekintettem példaképnek. Igazából fel sem merült bennem, hogy bármi másnak mehetnék. De amikor beléptem az egyetemre, még fogalmam sem volt, hogy milyen szakterület felé szeretnék kanyarodni. Ha azt mondom, azért döntöttem a patológia mellett, mert az érdekelt, az azért nem igaz, mert amikor választottam, még fogalmam sem volt, hogy mi is ez a munka. Bármit gondoltam is róla, az közel sem volt igaz.

Hatodév után először doktorandusznak álltam az SE II. sz. Patológiai Intézetben. Elvégeztem a PhD-t, de még mindig nem tudtam, mi akarok lenni. Felvételiztem patológiából, belgyógyászatból és sebészetből. Végül azért maradtam a Patológián, mert ott már ismertem sok embert, és láttam, hogy komolyan lehetne űzni a kutatást, ha az volna a szándékom. Kicsit tanácstalanul tehát, de maradtam, és szerencsére kiderült, hogy jól tettem, mert nagyon közel áll hozzám ez a szakma. Az egyik hobbim, amit gyerekkoromtól fogva űzök, a természetfotózás, az állatok, növények határozása. Márpedig a madarászkodás és a patológia rokon tevékenységek: mindkettő mintázatfelismerésen, morfológián alapul, és ez mindig is tetszett.

Mi mindent kapott a II. sz. Patológiai Intézettől, és mi vezette aztán új kihívások felé?

Többektől hallottam annak idején, hogy ha a patológiát meg akarom tanulni, hasznomra válik majd a II-es intézet, mert sok olyan gyakorló patológus dolgozik ott, akiktől a szakmát remekül el lehet sajátítani. Ez be is igazolódott, csakugyan számtalan jó mentorom akadt: Kulka Janina, Madaras Lilla, Székely Eszter, Kovács Attila, Székely Tamás, Szirtes Ildikó nevét emelném ki, de az összes kolléga nagyon segítőkész volt, rengeteget lehetett tőlük tanulni. További lökést adtak a Semmelweis Egyetem és a stockholmi Karolinska Intézet megállapodása keretében Svédországban töltött hónapok. Inspiráló volt főleg még rezidensként idegen nyelven, más környezetben kipróbálni magam olyan viszonyok közt, ahol nincsenek infrastrukturális korlátok. Több részletben összesen 9 hónapot töltöttem ott.

2015-ben szereztem meg a szakorvosi képesítésemet, és még évekig maradtam az intézetben. Magyarul is, németül is oktattam, az utóbbi eleinte lingvisztikai kihívást jelentett, élveztem, hogy németekkel az anyanyelvükön beszélhetek. De az évek múltával egyre nagyobb teherré vált számomra az oktatói munka. Észrevettem, hogy már nem lelem benne örömömet, és lelketlenül ezt nem szabad csinálni. Szerintem a mai diákok számára a tudásátadásnak ez a formája, ahol az előadó csak áll és beszél, elavult. Ők már a kütyük világában élnek, és nem értik, minek menjenek be, ha otthonról is meghallgathatják ugyanazt. Szerettem volna megreformálni a rendszert, de erre nem sok lehetőséget láttam. Hiába állítottam össze olyan előadásokat, amiket izgalmasnak éreztem, rendszeresen előfordult, hogy a 120 fős német évfolyamból öten jelentek meg. Persze ugyanez volt a helyzet a magyar előadásokon. Ez sokkolt és demoralizált. Nem láttam a fejlődés irányát, hogy hogyan lehetne ebből kilépni és valami újat létrehozni, amivel megragadom sok ember figyelmét. Ekkor már úgy éreztem, teljesen boldog lennék azzal, ha lemondanék a kutatásról, vele a publikációs tevékenység lehetőségéről, és felhagynék az oktatással is, hogy kizárólag a diagnosztikára koncentráljak, ami monoton tud ugyan lenni, de szeretem, és megvan a maga szépsége.

Így hát elhagyta a II. sz. Patológiát. Hogyan került a Medservhez, és miként látja az itteni munkáját?

Igen, 2019-ben sok szeretett kollégámat hátrahagyva eljöttem az II-es Patológiáról. A Medservhez Járay Balázs révén kerültem, akit még az intézetből ismertem. A meghatározó cél az volt számomra, hogy továbbra is olyan szakmai közeg vegyen körül, ahol fejlődhetek. Tudtam, itt a napom nagy részét azt teszi majd ki, hogy nézem a sok-sok anyagot, és kevesebb időm lesz elmélkedni, konzultálni, beszélgetni, mégis elsődleges szempont volt, hogy olyan kollégák vegyenek körül, akiktől tudok tanulni. És nem csalódtam, mert a Medservben nagyon erős szakmai közösség alakult ki.

Ami a perspektívákat illeti: a Medserv ma már valószínűleg az ország egyik legnagyobb anyagforgalmú patológiája évente 40 ezer körüli szövettani mintával és 180 ezer nőgyógyászati kenettel. Ez a mennyiség már-már összemérhető egy nyugat-európai centrum anyagforgalmával. A nagy anyagszám azért fontos, mert lehetővé teszi, hogy a ritka elváltozásokkal is kellő számban találkozzunk, és tudjuk, mit kell velük csinálni. Ne kelljen mindig a könyv után kapnunk, ha ilyen kerül elénk.

Ez azt jelenti, hogy változnia, centralizálódnia kellene a hazai patológiai ellátás szerkezetének?

Igen. Olyan irányban kellene fejlődnie Magyarországon a patológiának, hogy az egész országban összesen 10-20 patológiai centrum működjön, ahol specializálódhatnak a patológusok. Ez a folyamat nemcsak a nyugati világban, de már Szlovéniában, Horvátországban, Szlovákiában is rég megkezdődött. Általános patológusok helyett olyan szakembereket képeznek, akik – mondjuk – csak emésztőszervi anyagokat néznek, sőt: azon belül is csak hasnyálmirigyet, vagy csak májat, vagy csak gyomor-bél biopsziákat. Kizárólag a szakosodott, expert patológusoktól várható el, hogy a tudásuk naprakész legyen az adott területen belül, és a leleteik mindig megfeleljenek az adott kor követelményeinek.

Milyen lehetőségeket lát a Medservnél a saját személyes szakmai fejlődésére?

Újdonság volt itt számomra a nőgyógyászati citológia, amivel az egyetemen egyáltalán nem találkoztam, itt viszont sokat nézhetek, és szeretném rendesen megtanulni; a citológiai szakvizsga felé vezető úton is elindulok. Szintén előrelépést jelentett, hogy az aspirációs citológiák mellett core biopsziákat is elkezdtem venni, főként emlődaganatokból. Specializálódni pedig az uropatológia irányába szeretnék; ezzel, főleg a vesedaganatokkal már az egyetemen elkezdtem behatóbban foglalkozni. És bár olyan anyagmennyiséget dolgozunk fel, ami mellett nem sok időnk marad – az egyetemen évente 1500-2000 szövettant néztem, itt mondjuk 8000-et –, elhatároztam, hogy minden évben legalább két-három kongresszuson részt veszek. Érdemes látni a szakma legfelsőbb szintjét, felmérni, hogy ahhoz képest mi hol vagyunk, és jó érzés, ha azt konstatálhatom, hogy nem olyan messze. Most jártam éppen Plzenben, az európai uropatológia egyik központjában a Kidney Tumour Friends nevű társaság találkozóján. A legtöbbet publikáló, legismertebb uropatológusok járnak ide előadni és konzultálni. Ezeket a kisebb konferenciákat szeretem, ahol 50-60 néző gyűlik csak össze, de ők a veleje a szakmának. Nőgyógyászati patológiai meetingen is voltam már, most majd HPV-s kongresszusra megyek, ezek is nagyon érdekelnek a nőgyógyászati szűrés miatt. Az efféle alkalmak mindig lökést adnak: utána még hetekig különösen lelkes vagyok, utánaolvasok dolgoknak és konzultálok. Szerencsére több kollégám is ilyen, itt van erre igénye az embereknek. Összességében nagyon jól érzem itt magam, ideális munkahely ez minden szempontból. Tizenöt év múlva is itt szeretném látni magam.